Künstler: Miklós Erhardt & Dominic Hislop (Budapest)
Presented work: The Inside Out project was initiated and organized by artists Dominic Hislop and Miklós Erhardt, in 1997-98 – almost exactly ten years ago. The photograph on the poster was made by Ferenc Budai, one of the participants of the project, in June 1997.
Text by Miklós Vecsei (Vice-president of the Hungarian Malteser Charity Service, Budapest)
[DE] [EN] [TR] [HR] [SI] [HU] [CZ]
Megjegyzések egy törvénymódosításhoz
2007. október 15-én a Magyar Országgyűlés egy egyéni képviselői javaslatot elfogadva olyan változást eszközölt a szociális törvényben, amely lehetővé teszi a hajléktalan emberek sátorban történő elhelyezést törvényi keretek között. Az országgyűlési képviselő jót akart, a hajléktalanügyi miniszteri megbízott lemondott posztjáról.
A baj nem a sátorral van, hanem az ahhoz való „joggal”. Utcai szociális munkásként végső helyzetekben mi is használunk sátrat, de pokrócot, hálózsákot, pelenkát, nylont, sőt cigarettát és alkoholt is – bármit, ami csak esélyt ad a szenvedés enyhítésére. Kérdés azonban, hogy a XXI. század első évtizedében éppen a sátorhoz való jogot kell-e deklarálnia egy szociális törvénynek?
Az elmúlt években a közvélemény szembesült azzal, hogy sok – elsősorban városvezető – politikus a hajléktalanügyet más köztisztasági ügyekkel azonosítja, amilyen a szemetelés, a kutyaürülék vagy más esztétikai szempontból zavaró tényező. Egymás után jelentek meg a koldusrendeletek, amelyek lázas igyekezettel próbáltak megfelelni a társadalom – egyébként érthető – rend utáni vágyának. Sikernek könyveljük el, ha az ilyen támadásokat sikerül visszavernünk. Arról beszélünk, hogy a hajléktalan embernek is joga van, mondjuk egy aluljáróban tartózkodni – s közben nem múlik a szánkból a keserű íz. Mert vajon van-e joga a társadalomnak közösen és egyénenként végignézni közvetlen életveszélyben lévő embertársuk küzdelmét, majd tudomásul venni, hogy ebből a helyzetből az egyik logikus kiút maga a halál?
A hajléktalanság ténye az elmúlt csaknem húsz év során része lett a mindennapoknak. Hajléktalan talán nem lett több, de az ingerküszöb süllyedt, és ez teszi, hogy a társadalom hajlik nem társként, hanem bíróként viselkedni velük szemben. De a segítségnyújtás nem mérlegelés kérdése. A hajléktalanság társadalmi betegség – a hajléktalannak sátor helyett diagnózis kell: mennyire krónikus az állapota és mi lehet esetében a hatékony gyógymód. Betegség esetén egyedül a gyógyuláshoz való jogot lehet komolyan venni. Hiába értek el jelentős eredményeket a hajléktalan-ellátásban dolgozó szakemberek, az „írástudók” és a társadalom igenlése nélkül ez nem megy.
A sátras elhelyezés az elmúlt évek sok iránymutató kezdeményezését tette nehezen értelmezhetővé. A diszpécserközpontok, az utcai munkás szolgálatok, a krízisautók, a teajáratok, a 24 órás egészségügyi centrumok összehangolt működtetése az utca oldaláról adott jelzést a világnak. Egy több mint 1000 embernek megoldást kínáló támogatott lakhatási projekt pedig a társadalmat, mint közösséget használta fel rehabilitációs bázisként. A fent említett törvénymódosítás éppen akkor csapott be, amikor egy új hajléktalanügyi stratégia keretében arról nyitottak vitát a szakemberek, hogy felülírhatja-e a hajléktalan emberek „megfagyáshoz való jogát” a szakember joga ennek megelőzésére? Van-e pozitív zéró-tolerancia? Ezek természetesen nem egyszerű kérdések, de ha nincsenek könnyű válaszaink, akkor a vitát kell folytatnunk, és nem a leggyengébb „megoldásokat” emelni törvényerőre.
Vecsei Miklós
a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke
volt hajléktalanügyi miniszteri megbízott